Ködfátyol mögé bújt a világ
fáradtan ringatják ágaik a fák.
Léptem halkan koppan a fagyos betonon
míg merengek múló-leendő sorsomon.
Lelkem bús magányát tükrözi a táj...
csak én tudom, hogy itt benn mi az ami fáj.
Tényként hasít belém a zord felismerés.
Az nem lehet erős, ki titkon fél, s remél.
Gyengeségre vallhat, ha nem szólal a száj.
Ha csendes magányában egyre-egyre vár.
Kockáztatni, merni, nem szégyen! S úgy, tudom:
az esélyt megadtam, és büszkén vállalom!