Elmerengve

2010. 05. 28.
Csak telnek órák, percek,
és helyükre lép a múlt.
Mint elhagyatott kertek,
hol csak vándorszellő fújt,
oly üres most a lelkem,
benne csend magánya bújt.
Csend, magány és bánat...
hát nem lesz vége soha?
Mit építettem várat,
hittem, hogy szilárd fala.
Most romjai közt járhat,
és csak gyúnyosan kacag,
nem érdekli hogy fájhat,
az eltöltött év-cafat.
Hát újra hogy építsem?
Hogy higgyem, hogy sikerül?
Nem kell tovább szépítsem...
próbáljam meg egyedül?
Tán sikerül elhinnem...
csak úgy félek legbelül...