Egy lány naplójából

2013.01.30 12:41

{2009. 09. 19.}
Hűvös volt a reggel. Sietve kapkodta lábait s közben arra gondolt milyen jó lenne még aludni egy kicsit.
De menni kellett. Ahogy felszállt a vonatra, az már indult is. Szerette nézni a tovatűnő tájat. Az elsuhanó
fák valahogy megnyugtatták. A vonat kattogó zaja sem zavarta ....hosszan nézte ahogy futnak a fák és élvezte
hogy nem gondol semmire. Mégis, ha sokáig volt egyedül újra és újra megjelentek fejében azok a szomorú
események, melyekre nem szívesen gondolt. Rövid volt az út. Miután leszállt, végigsétált a szokott úton.
Az ébredő város halk zaja olyan békés volt. Ilyenkor eltűnődött az életen. Előtűntek a múlt szürke foltjai,
melyek folyton kísértették. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot. Azóta is ha mentő szirénáját hallja,
úgy hasít szívébe az éles hang, mint vihar idején ahogy villám csap egy széltépte fába. Hiába próbál másra
gondolni. A múlt árnyai nem engedik, kis képekben megbújnak szívében és kiteljesednek, mint kristálygyöngy
a lány szemében, hírül adva hogy itt vannak és soha nem tűnnek el. De így is van ez rendjén. Nem szabad
elfelejteni a múltat. Akár szép akár nem, életünk része. Alakít, formál minket a jó a rossz egyaránt. De mégis
a lány fejében a miértek kavarogtak. Történhetett volna másképp. Talán most jobb lenne. De hitte mindennek
oka van. Nem véletlen hogy így történt, de ha nem látjuk az út végét hajlamosak vagyunk elhinni hogy
nincs is. Pedig ott van. Talán egy kanyar, egy elágazás miatt nem látjuk, de van vége. S ha kitartóak vagyunk
láthatjuk ahogy a fény megtöri a szürke esőcseppeket és megjelenik az út végén a szivárvány.