Egy lány naplójából
Szeretett sétálni abban a kis parkban. Odahallatszott a gyerekek kacaja, a madárcsiripelés,
a messze-tűnő város zaja. Jó volt ott lenni. Gyakran üldögélt azon a kis padon, elkalandozva
bámult maga elé. Talán arra várt, hogy leüljön valaki mellé .... valaki akit nem ismer ....
akit talán soha többé nem fog látni .... és elmondhat neki mindent ... mindent ami bántja.
Túl régóta folytotta el érzéseit. Azt hitte hozzászokott már, de tévedett. Vágyott arra, hogy
valakivel megossza. A kedves öreg bácsi újra játszani kezdett a kopott kis hegedűn.
Ismerős volt a dallam, messzire repítette gondolatait .... újra kislány volt. Apja szerelt valamit,
anyja a virágágyást rendezte. Ő pedig ott feküdt a kis cseresznyefa alatt, arcát cirógatta néhány
fűszál, és bámulta a bárányfelhőket.... Ahogy a hegedűszó elhallgatott, úgy tért vissza a valóságba...
letörölte arcáról azt a néhány könnycseppet, mely erőtlenül próbált végigfolyi arcán...
........ Vannak döntések, miket csak egyszer hozhatunk meg, de örökre meghatározzák a jövőnket. Annyi mindenen
múlik hogy jó vagy rossz döntést hozunk. S hogy helyre lehet e hozni ha rosszul döntünk, csak azon múlik
milyen erősek vagyunk. Van e bátorságunk ahhoz hogy végigcsináljuk. Szerencsés az, aki mellett ott állnak,
és nem hagyják, hogy feladja............