2009. 11. 13.
A konyhában ültem
s az ablakon át,
néztem a várost
hogy éli napját.
Lent munkások…
épp ástak valamit.
Autók, járőkelők,
egy ember kezével int.
Szemem egyre a
munkásokra tévedt,
s felfedezni véltem
egy háborús lövedéket!
Elkalandoztam…
Talán szovjet vagy német?
Ki tudja? Mindkettő
gyalázta e népet.
Hát utánnanéztem…
Szovjetek ellen
harcolt magyar-német,
világháborúban
írtották e népet.
55 éve… pont íly őszi napon!
került szovjet kézre új otthonom.
Az elesettek előtt tisztelegve
emlékmű díszeleg a város szivében.
A Hősök terén áll.
Csak három oszlop.
Tele több száz névvel,
mind-mind áldozatok.
Felhívva figyelmet
minden élő ´lénynek´:
Ne háborúval vess véget
a ´semmittevésnek´!
Emberek vagyunk
nem pedig állatok!
Le kell tudni győzni
minden indulatot!
Legyen ez üzenet
most is mai népnek!
A magyar nemzet
büszkeségéről híres!
Tán kardot vont Petőfi?
Hogy szavát hallassa?
Verset írt, kiállt
a békét hangoztatta!
Csak azért ment harcba
mert nem volt más hátra!
Ment a többség után!
Hitt a szabadságban!
De ha a nagyurak
leülnének egyszer,
születhetne döntés
mit elfogad egy nemzet!
Harc, csata, háború…
Csak Ők felelősek!
Kik trónjukon csak ülnek,
uruk semmittevésnek!
Nekik kellett volna
száz csatát megvívni!
Igazabb döntést
hozott volna Petőfi!
Csak pár oszlop emlékeztet
több száz elesettre!
De csak az érti igazán
ki egyet csak, de ismerte!
Elkalandoztam…
visszatérek újra.
Munkások, autók
város zsivaja.
Lüktet az utca…
a munkának vége…
csendes Szoboszló
jön a hétvége.
