Nézd, ahogy lehajtja fehér gyöngyeit.
Ártatlan alázattal, búsan, szelíden.
Zöld kabátjában fáradtan széttekint,
S szél-ringatta szárán egy bogár megpihen.
Ég kékje látszik át, zöld lombok között.
Míg néhol a fény fátyolosan ragyog.
Árnya hull az ágnak, s levelei fölött,
Mint magányos sóhaj, fájdalma sajog.
Lágy illatától angyal-járta a tér.
Más virág tündököl, kacér szín-csoda.
Ő báját visszafogva, szerényen él.
Ha megérzed lelkét, nem feleded, soha.
Most érezz! Ne csak láss! Hagyd nyitva elméd!
Úgy megtalálod gyöngyvirágod lelkét!
