Kezdődik az iskola

Szeptemberi hűvös reggel,
korán csörren meg a vekker.
Bence, Dávid, Erik ébred?
Fityiszt int a fáradt égnek
mind a három kis zsivány!
Lelkükben még itt a nyár.
Na de anya sürög-forog,
ajtójukon egyre kopog.
-Ébresztő, iparkodás!
Ej Bence már iskolás!
Nagyot pislog mind a három,
-Jaj anya, én nem is várom.
Így sóhajt a legnagyobb.
Szíve dobban, kippkopp.
-Óvónéni bánatos lesz!
S csillan szeme mint nyári est
bús egén, ezernyi csillag,
mely lelkében ezer színt hagy:
Kedves, öreg, sok mesét,
az óvoda zöld gyepét.
Ezer csoda, kaland, emlék,
búcsúztatja kicsiny lelkét.
Hej óvoda, óvoda,
szíve egyre húz oda!

Látom, ahogy kérdőn néz rám,
aggodalom szeme sarkán.
Melléülök, nyugtatom.
Elmesélem nagy napom.

-Emlékszem rakott szoknyámra,
fehér blúzom kis fodrára,
bizony mondom, sírtam én,
az iskola küszöbén.
Mikor elment édesanyám,
szívem gyorsabban kalapált,
úgy gondoltam szaladok,
ott hagyok csapot-papot!
De akkor, egy kedves néni
lépett be, s szólt: "nem kell félni"
Leült, s körötte néma csend,
nem felejtem még ma sem.
Ennyit mondott, csupán: "Egyszer"
szívünk együtt vert a csenddel.
"Egy reggel egy kisleány,
hét éves lett, úgy bizám!
Édesanyja kézenfogta,
Iskolába beíratta.
S bár a kislány félt nagyon,
úgy gondolta: hát hagyom.
Kijárta az iskolát,
kitárult a nagyvilág.
Kaland volt, a legnagyobb!
Örült hogy tanulhatott.
És most ez a kisleány,
nem más mint aki itt áll."

Arcunk ezen felderült,
tán titok mi kiderült,
minden felnőtt egyszer régen,
éppen hetedik évében,
iskolás lett, s félt nagyon,
talán sírt is egy napon,
de most itt áll, mosolyog.
Az iskola jó dolog!

Látom, huncut kis szemét,
elszállt minden szerte-szét:
bú-bánat, aggodalom.
Ott ül már a paplanon.

Így kacsint a kis legény,
míg szorongatom kezét:
-Hát én sírni nem fogok,
az olyan lányos dolog.

Felpattan, s már öltözik,
szemembe könnycsepp szökik.

Szeptemberi hűvös reggel,
anya szíve mint a vekker.
Jobban izgul mint fia,
égig röppen sóhaja:
-Hej, Bence már iskolás!
Gyerünk hát! Iparkodás!

2010. 09. 05.