A régi, öreg temetőben egy kis sírhalom
lassan halad az úton a lány mely odáig vezet
oda hol minden emlék csupa fájdalom
mert fekete föld fedi el testedet.
Gondolatai oly messze járnak
messze a múlt sötét fátyolában
letérdel úgy tiszteleg a tájnak
s beletúr a száraz hant porába.
Könnyek gyűlnek szemébe
s mint gyöngyöző kispatak
végigfolyik a lány arcán.
de tudja sírni nem szabad.
Godnosan megigazítja a sírt
tenyere zöld fúszálak felett suhan
miértek kavarognak lelkében
még mindig keresi az utat.
Nehéz eldönteni mi a helyes
ha nincs szülő ki rávezet
nehéz élni úgy az életet
ha nem kisérnek büszke tekintetek.
Oly jó lenne újra együtt
nevetni, sírni mindenen.
Oly jó lenne hallani néha
minden rendben lesz gyermekem.
Szeretnélek átölelni
hisz oly kevésszer tettem ezt.
Ehelyett pár szál virágot
szorongatok
… s kezem megremeg.
Virágok illata… temető csendje
lassan feláll a lány
úgy érzi megnyugodott lelke
megbékélt azzal hogy itt járt.
S a régi házhoz visszatérve
emlékek zápora zúdul a lányra
emlékszik ősz hajú,
kedvesen kacagó…
kék szemű anyjára.
Feldereng apja ahogy ott áll
pihenve
unokák játékát követi óvó
tekintete.
S bár szemében újra könnycseppek csillognak
arcán mégis mosoly tükrözi a múltat.
Talán még itt vannak… S vigyáznak rá.
Talán meghallhatja anyja szavát…
Talán érezheti öreg kezét
ahogy arcához ér s biztatja: ne félj.
Csak csend kell… néma csend…
és láthatja őket…
csak csend kell… újra csend
s érezheti a szülőket
csak csend kell… békés csend
s úgy lesz minden mint rég
csak csend kell… édes csend
s már fogják is kezét.
Érezheti hogy féltik,
… óvják hogyha kell
érezheti hogy szeretetük
… soha nem múlik el.
De kínyílik a szem…
a valóság zord világa…
virágok illata ébreszti
a rideg valóságra.
Temető csendje zajong lelkében
még élek… itt vagyok…
mit láttam rég nincs… már elmúlt
csak emlék minden… tovatűnt napok.
2009. 09. 20.
